Az örök bajor divat: sör, bõrnadrág, Bayern

AHOL MA IS A CSÁSZÁR URALKODIK

Ami Magyarországon a Ferencváros, az Németországban a Bayern München. A bõrnadrágosokhoz ugyanis szintén csak kétféleképpen viszonyulnak a német futballdrukkerek: vagy rajonganak értük, vagy pedig utálják õket. A szurkolók megosztottsága ellenére is a Bayern a legnépszerûbb Bundesliga - csapat, rengetegen szurkolnak nekik Münchenen kívül is, de legalább ugyanennyien drukkolnak azért, hogy a gárda minél rosszabbul szerepeljen. Mert ebben a Bayern azért különbözik a Ferencvárostól: jelenleg hazai porondon nincs vetélytársa, és nemzetközi szinten is a legjobbak közé tartozik. Pedig annak idején, amikor megalakították az egyesületet, nem sokan gondolhatták, hogy egyszer majd az egész világon ismerni fogják a nevét. A századfordulón, 1900-ban már több sportklub is mûködött a bajor fõvárosban, közülük az egyik az MTV 1879 München volt. A sportkör néhány tagja azonban valamilyen csip-csup ügyben összekülönbözött a Dél-német Labdarúgó szövetségeseivel, és a berlini Franz John vezetésével az egyesületbõl, megalapították saját klubjukat. Erre egészen pontosan február 7-én került sor, ekkor született tehát meg a Bayern München. A klub a vörös és a kék színt választotta magának, ilyen ugyanis még nem volt a városban: a legnevesebb egyesület, az 1860 München teljesen kékben pompázott. A Bayern nem tarozott a nagyobb alakulatok közé, de mivel támogatói a tehetõsebb réteg tagjai (üzletemberek, mûvészek) közül kerültek ki, a klub 1907-ben saját otthonába költözhetett. Ez volt a Bayern Ground, amely a Leopoldstrassén épült. Az új aréna nyitómérkõzésén az ugyancsak müncheni FC Wacker volt az ellenfél, és a Bayern 8-1-es gyõzelemmel mutatta meg, ki az úr a városban. Három esztendõvel késõbb már nem csak Münchenben, hanem egész Bajorországban nem talált legyõzõre a csapat, így megnyerte a tartomány pontvadászatát. Sõt, a következõ évben meg is védte címét, ráadásul veretlenül végzett az elsõ helyen. Ekkor már válogatott játékosa is volt a klubnak, a Bayern történetének elsõ futballistája, aki pályára lépett a Nationalelfben, Mac „Gabert" Gablonsky volt, aki négyszer húzhatta fel a címeres mezt 1910-ben illetve 1911-ben. Noha az elkövetkezõ években a klub nem tudott hasonló sikereket elérni, támogatottsága egyre nõtt, 1920-ra már hétszáz fõbõl állt a tagsága vagyis már akkor ez lett, ami ma is: München legnagyobb futballklubja. A tartományi bajnoki cím 1926-ban ismét Münchenbe került, sõt Dél-Németország legjobb csapata is a Bayern lett. Akkoriban még nem voltegységes német pontvadászat, az országos elsõségért az egyes országrészek bajnokai mérkõztek. Abban az esztendõben még nem jutott messze ezen versengésben a müncheni klub, hiszen a Fortuna Leipzig elleni 2-0-s vereség azt jelentette, hogy már a legjobb nyolc között kiesett. Négy évvel késõbb azonban már nem volt megállás: a helyi elsõség után az országban sem talált legyõzõre az egyesület. Elsõ ellenfele a Minerva 93 Berlin volt, amelyet 4-2-re gyõztek le, majd a Polizei Chemnitz következett (3-2), az elõdöntõben pedig az 1.FC Nürnberg volt az ellenfél (2-0). A fináléban, amelyre Nürnbergben került sor 60 ezer nézõ elõtt, az Eintracht Frankfurttal találkoztak a bajorok, és Rohr, valamint Kumm góljaival 2-0-ra nyertek. A csapat sztárjai Heidkampf és Breindl voltak, a sikert azonban a legtöbben Richard Dombi nevéhez kötötték. Hogy ki volt õ? Az edzõ, a masszõr, a szervezõ és a menedzser egy személyben. A bajnoki döntõben már szerepelt a második világháború elõtti korszak legnagyobb Bayern- futballistája, Ludwig Goldbrunner, aki 39 alkalommal szerepelt a válogatottban, és az 1936-os berlini olimpián (a szintén bayernes Simetsreiterrel együtt) képviselhette Németországot. A késõbbi években azonban Németország (és egész Európa) férfilakosságát a futball helyett a háború foglalkoztatta, a világégést követõen jó néhány esztendõre volt szükség, hogy a kontinens ismét talpra álljon a labdarúgás. A klub egykori labdarúgói közül egyedül Jakob Streitle maradt meg hírmondónak a világháború után, sõt, az ötvenes évek elején õ volt a Bayern csapatkapitánya. A középpályás elsõ válogatottságát 1938-ban, az utolsót pedig 1952-ben ünnepelte, mi több, ott volt az 1954-es világbajnokságon is, azonban csak mint huszonkettes keret tagja, mert egy alkalommal sem lépett pályára. A kispadról nézte végig a német labdarúgás hatalmas sikerét a magyar Aranycsapat 3-2-es legyõzését is… A müncheniek következõ nagy sikerénél, az 1957-es Német Kupa-gyõzelemnél azonban már nem szerepelt. Akkor az elõdöntõben az 1. FC Saarbückent csak hosszabbításban verte a müncheni gárda 3-1-re, a döntõben pedig a Fortuna Düsseldorfot múlta felül 1-0-ra a csapatkapitány Jobst találatával. A diadalnak magyar vonatkozása is volt, a kapuban ugyanis honfitársunk, az egykori ötszörös magyar válogatott Fazekas Árpád állt, aki késõbb a belga RSC Anderlechtnél ért el nagy sikereket.

A Bayern tehát az ismert és sikeres csapatok közé tartozott Németországban, ám 1963-ban mégis nagy pofon érte: abban az esztendõben hozták létre az egységes bajnokságot, a Bundesligát, amelyben azonban a Bayern München nem kapott helyet! Pedig a gárda az élcsapatok közé tartozott az Oberliga Südben, vagyis a déli pontvadászatban, az elõzõ két évben egyaránt a harmadik helyen végzett, a Német Labdarúgó-szövetség, a DFB azonban a legmesszemenõbbig figyelembe vette a területi elveket, nem akarta, hogy egy városból két egyesület szerepeljen a legjobbak között. Az elsõ számú müncheni csapat akkoriban pedig az 1860 München volt. Igaz, ezt nem sokáig mondhatták el magukról a városi riválisnál, két éven belül három késõbbi világsztár is a bajorok játékosa lett. Ez a három futballista nem volt más, mint Sepp Maier, Gerd Müller és Franz Beckenbauer. Hármuk közül egyedül Maier volt a klub saját nevelésû játékosa, Müllert és Beckenbauert az éles szemû megfigyelõk hozták a Bayernhez. A késõbbi Császárt egyenesen a nagy riválistól, az 1860-tól, hiszen Beckenbauer minden vágya az volt, hogy az Oroszlánoknál játszhasson. Annak fiókegyesületében, az 1906 Münchenben futballozott, ám amikor egy edzõmeccsen az 1860 egyik futballistája felpofozta, mert õ kicselezte, elhatározta, hogy soha nem lép pályára az Oroszlánoknál. Lám, mi minden múlhat egyetlen nyaklevesen… A fent említett hármas, na meg a jugoszláv tréner, a legendás Zlatko „Csík" Csajkovszki vezetésével 1965-re a Bayern feljutott a Bundesligába, és elsõ szezonjában harmadik helyen végzett. A következõ esztendõben a gárda megnyerte a Német Kupát, majd újabb egy évre rá a nemzetközi porondon is bizonyított, elhódítva a Kupagyõztesek Európa-kupáját. A hazai bajnoki címet azonban még mindig nem sikerült megnyerni, így a klub elnöke, az egykori pallérból dúsgazdag építkezési vállalkozóvá avanzsált Wilhelm Neudecker menesztette Csajkovszkit, és Branco Zebrecet szerzõdtette a kispadra. Az új tréner rendkívül kemény edzéseket vezényelt, szigorúan tartotta a futballistákat (még a sörivást is megtiltotta nekik, pedig ez a bajoroknál nagy szó), és ennek meg is lett az eredménye: a Bayern 1968-ban duplázott, vagyis a bajnokságot és a kupát is megnyerte. Zebrec mégsem maradt tovább a klubnál, mivel összekülönbözött az idõközben egyre nagyobb befolyást szerzõ menedzserrel, Robert Schwannal. Az új szakvezetõ egy német tréner bizonyos Udo Lattek lett, aki két játékost hozott a klubhoz: Uli Hoeness és Paul Breitner… Eleinte Lattekkel sem jöttek a sikerek, akkoriban állt össze ugyanis a Borussia Mönchengladbach legendás csapata, amely 1970-ben és 1971-ben is megelõzte a Bayernt. A következõ szezonban azonban már nem volt megállás: a müncheniek dupláztak, és a következõ két esztendõben sem találtak legyõzõre a Bundesligában. Már csak a nemzetközi porond meghódítása váratott magára, de az sem sokáig: 1974-ben ( a siker felé vezetõ út egyik megállója az Újpesti Dózsa volt) sikerült megnyerni a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Ez volt az az esztendõ, amikor minden porondon a Bayern München játékosai diadalmaskodtak: a világbajnokságot nyert NSZK válogatottjában is Maier, Breitner, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Hoeness és Müller vitték a prímet. És bár a bajnokságban 1974 után legközelebb 1980-ban sikerült diadalmaskodniuk a bajoroknak, a BEK-ben a következõ két idényben is õk voltak a legjobbak, sõt, 1976-ban a Világkupát is elhódították. Az 1977-es esztendõ a változás éve volt a klub életében: Beckenbauer elhagyta a Bayernt. Egy évvel késõbb Gerd Müller is követte õt az Egyesült Államokba, a drukkerek pedig új neveket tanultak: Rummenigge, Dieter Hoeness, Augenthaler lettek az új kedvencek. Az 1980-as és 1981-es bajnoki címet egy magyar edzõ, Csernai Pál vezetésével érte el a gárda (Csernai egyébként egy másik honfitársunkat, az Aranycsapat egykori tagját, Lóránt Gyulát váltotta a kispadon), a menedzser pedig Schwan helyett Uli Hoeness lett- õ még ma is ezt a pozíciót tölti be klubnál.

A nemzetközi futball uralkodó tendenciájának megfelelõen a Bayernnél is egyre nagyobb lett a fluktuáció, játékosok jöttek-mentek, az évtized legnagyobb igazolása, az ifjú Lothar Matthaus megszerzése azonban hosszú távú befektetésnek bizonyult. Hazai porondon nem is maradtak el a sikerek, 1983 és 1991 között mindössze egyszer nem végzett a gárda a dobogó elsõ két helyén a Bundesligában. Az elõdök nagy diadalának megismétlése azonban nem sikerült, a BEK döntõjében 1983-ban és 1987-ben is vereséget szenvedett a gárda. A kilencvenes években a dicsõséges esztendõket néha megszakította egy-egy sikertelenebb idõszak, de a Bayern hazai dominanciája komolyan soha nem forgott veszélyben. Különösen azután nem, hogy a klublegenda, a Császár, Franz Beckenbauer került az elnöki székbe, egy másik legendás játékos, Karl-Heinz Rummenigge pedig alelnök lett. Az egykori világverõ gárda szinte valamennyi tagja jelenleg is a Bayernnél dolgozik, ki kisebb, ki fopntosabb szerepkörben, talán ez a müncheniek sikerének titka.